Egy ember leggyönyörűbb kiteljesedése, amikor képessé válik szolgálni, amikor lényének sajátjává válik az együttérzés. Amikor képes adni: egy érintést, egy mosolyt, egy ölelést, amikor képes felkínálni a jelenlétét.
Úgy tűnik azonban, hogy az emberség, nem alakul ki „csak úgy", magától.
Természetes megnyilvánulása lenne ugyan az emberi fejlődés folyamatának, a személyiség érésének, de csak abban az esetben, ha fejlődési szakaszaink zavartalanul kibontakoznak.
A kiteljesedés az önzéssel kezdődik.
Az egocentrikus magatartás az emberi fejlődés egy igen fontos, korai szakasza – kisgyermekkorban. A kisgyermek csak magát, csak a saját szükségleteit látja, érzi, és ezeket igyekszik igen intenzív módon kielégíteni.
A további fejlődés során a gyermek, a kamasz nézőpontja már kiterjed a viszonylag közeli környezetére (család, osztály, csapat, baráti kör). Ezt nevezzük etnocentrikus látásmódnak.
Itt jelenik meg az összetartozás, ami ugyanakkor kirekesztő is lehet. Kirekeszti az adott csoporttól eltérő látásmódot, viselkedést, stb.
Amennyiben nem ragadunk meg ezen szintek valamelyikén, akkor a további fejlődés a globális szemlélet, az érzékenység, az együttérzés felé visz. Ezen a szinten leszünk képesek megnyílni minden létező felé, itt nyílik meg a másik iránti szeretet, együttérzés, segítőszándék – a világ egészét tekintve, nem pedig az egyénvagy egy szűk közösség viszonylatában. Itt lehet eljutni az Élet tiszteletéhez, ezen a szinten már képesek vagyunk kezdeni valamit az eltérő szemléletekkel ahelyett, hogy el akarnánk tüntetni, ki akarnánk zárni az életünkből. Megnyílik a készség a másik meghallgatására, elfogadására.
Ha az első két szakaszban zavar támad a fejlődésben – már pedig elég gyakran támad – akkor azon a szinten fogunk megrekedni, ahol ez a zavar keletkezett.
Gondolom, mindannyian találkoztunk már hisztérikus, tomboló „felnőttekkel". Ha úgy érzik nem kapták meg azt ami „jár"nekik, ha a dolgok nem úgy történtek, ahogy kedvükre való lett volna, ha a másik nem úgy cselekszik, ahogy elvárják, az akaratukat nagyjából egy három-öt éves gyerek szintjén igyekeznek érvényesíteni.
És nem ismeretlen az a minta sem számunkra, amikor valaki úgy érzi, „meg kell védeni" egy adott ideológiát, meg kell védeni egy adott csoportot, mert minden, ami a csoport nézeteitől eltér, az egyben veszélyes, „más", olykor feldolgozhatatlanul más.
Minden és mindenki, aki valamiben eltér, (gondolkodás, küllem, hit, világnézet, stb) az egyben potenciális ellenség, veszélyforrás.
Aki itt megrekedt, az minden áron be akarja majd bizonyítani, hogy a világ nagyon veszélyes hely, igazolásképpen pedig, állandó ellenségképet vizionál.
A megrekedtséget gyógyítani érdemes és talán mondhatom, hogy szükséges is. Tudnunk kell, hogy hol rekedtünk meg, és legfőképpen tisztában kell lennünk magával a megrekedtséggel. Be kell vallanunk saját magunk előtt.
Tudom, hogy rettenetesen nehéz, de ha megtesszük, akkor elindulunk a kiteljesedés felé.
Kieresztjük a kalodába zárt lehetőségeinket, kreativitásunkat, emberségünket.
Lekerül a szívünkről a lánc. Nem feltétlenül lesz könnyű az utunk ezután sem, de hogy boldogabbak leszünk, az biztos. Érzékenyek egymásra, érzékenyek a világra.
Amíg emberbőrben vagyunk, mindig összetalálkozunk majd a mássággal, de hát mit is kezdhetünk ezzel mindaddig, amíg saját magunk működésével sem vagyunk tisztában?
Amíg fogalmunk sincs saját, valódi szükségleteinkről és azok egészséges kielégítéséről.